~Harry szemszöge~
Egy és fél napja fekszik bent Ana a kórházban. Viola mesélte igazából, hogy régebben is vagdosta magát, de most nagyon sok vért vesztett. Meg valamilyen betegségről is volt szó. Több orvos is említette.
Niall és Viola összejöttek azóta, és már nyilvánosságra is hozták... Hát, igazából szerintem ha Ana ezt megtudja, nem lesz jobban. Legfeljebb rosszabbul.
- Hallod, beszélhetnénk? -jött oda Niall hozzám.
- Aha. Na mi van? -kérdeztem mikor arrébb álltunk.
- Te tudsz valamit? Mármint Anabella-ról. Hogy miért vágta meg magát? Vagy hogy miért pont 'Perfect'-et vésett a kezébe? Vagy hogy egyáltalán mi az, hogy van valamilyen betegsége? És miért nézett rám úgy mikor elment? Hazz, veled beszélt. Tudom, mert hallottuk Viola-val. -a francba. El kell neki mondanom. Még ha Ana haragudni is fog rám.
- Niall. Te kit szeretsz? Viola-t vagy Annabella-t? -tettem fel neki a kérdést. Megdöbbenve nézett rám.
- Hát... igazából nem nagyon tetszik Viola. Csak rám akaszkodott. És nem is teszik. Annyira az ellentéte a nekem tetsző lányoknak. Ana pedig Viola ellentéte. És Ő nekem az, aki teszik. Elveszi az eszemet. A mosolya, a kék szemei. Ami amikor szomorú, még kékebb lesz. De Harry, nem tudom, hogy most mi lesz. Viola belém csavarodott. De én nem szeretem. Egyszerűen... Kikészít.
- Hát, erre csak azt tudom mondani, hogy Anabella azért ment el, mert szerelmes beléd, és akkor nyitott be rátok, mikor csókolóztatok. Zokogva találtam rá, mikor elindultalak megkeresni titeket. Majd a fürdőbe mesélte el az egészet, miközben a sminkjét újra csinálta. A többit meg szerintem tudod. -néztem bele mélyen szemeibe.
- És szerinted... hogy adjam tudomására ezt az egészet? Vagy... Khm.. érted.
- Én a helyedben tettekkel tudatnám vele. -majd folytattam volna, de nem tudtam, mert a főorvos leszólított.
- Mr. Styles. Egy pillanatra legyen szíves. -hívott magához.
- Igen? Van valami Anabella-val?
- Nos. Anabella már felébredt, így egy órája már bent van nála egy pszichológus. Még nem tudom mikor végeznek. De remélem minél hamarabb. Ezután már haza is mehet. Az állapotát illetően még egy hétig pihenjen, s majd utána tovább folytathatja a munkát. Amúgy, mellesleg a lányom nagy rajongója önnek... esetleg eshet arról szó, hogy kaphatok egy aláírást? -fejezte be mosolyogva.
- Öhm... persze. -majd aláírtam a felém tartott papírt- akkor. Köszönünk mindent. -majd sarkon fordultam, s visszasétáltam a többiekhez.
- Na mi van? Mit mondott az orvos? -nézett rám aggódó szemekkel Niall.
- Azt, hogy Anabella már fent van körülbelűl 1-1 és fél órája, s azóta egy pszichológus van bent nála. De miután végeztek, haza is jöhet, de még egy hétig pihennie kell, aztán utána folytathatja majd a munkát. Ennyi. Körülbelül. -majd miután befejeztem a kis monológomat, nyílt a kórterem ajta, amelyben Ana is van... vagy volt... ahj... mindegy. Egy középkorú nő lépett ki az ajtón, majd még utoljára mosolyogva visza nézett a helységbe, aztán velünk szembe fordult.
- Jó napot. Dr. Dark Rebeka, pszichológus. Melyikük Niall Horan? -nézett körbe mind az ötünkön.
- Én lennék. -állt fel Niall. Rebeka elé lépett, majd Niall vállát megveregette, s így szólt.
- Hát, remélem egyszer okosabb leszel, mint most. Sok sikert. -majd sietősen elment. Niall homlok ráncolva nézett maga elé, majd csalódott arccal leült, és töprengett. Eltelt 5 perc, mikor egy régen hallott ismerős hangra eszméltünk fel.
- Sziasztok. -köszönt Ana. Utcai ruhát viselt. Karja pedig be volt kötve. Niall felpattant a helyéről, és megölelte Anabella-t. De mivel ő nem gondolta ezt, gondolom főleg nem Niall-tól, ezért először értetlenül, homlok ráncolva nézett maga elé, majd hirtelen elmosolyodott, s a sporttáskát ledobva kezéből szorosan viszonozta az ölelést.
Egy és fél napja fekszik bent Ana a kórházban. Viola mesélte igazából, hogy régebben is vagdosta magát, de most nagyon sok vért vesztett. Meg valamilyen betegségről is volt szó. Több orvos is említette.
Niall és Viola összejöttek azóta, és már nyilvánosságra is hozták... Hát, igazából szerintem ha Ana ezt megtudja, nem lesz jobban. Legfeljebb rosszabbul.
- Hallod, beszélhetnénk? -jött oda Niall hozzám.
- Aha. Na mi van? -kérdeztem mikor arrébb álltunk.
- Te tudsz valamit? Mármint Anabella-ról. Hogy miért vágta meg magát? Vagy hogy miért pont 'Perfect'-et vésett a kezébe? Vagy hogy egyáltalán mi az, hogy van valamilyen betegsége? És miért nézett rám úgy mikor elment? Hazz, veled beszélt. Tudom, mert hallottuk Viola-val. -a francba. El kell neki mondanom. Még ha Ana haragudni is fog rám.
- Niall. Te kit szeretsz? Viola-t vagy Annabella-t? -tettem fel neki a kérdést. Megdöbbenve nézett rám.
- Hát... igazából nem nagyon tetszik Viola. Csak rám akaszkodott. És nem is teszik. Annyira az ellentéte a nekem tetsző lányoknak. Ana pedig Viola ellentéte. És Ő nekem az, aki teszik. Elveszi az eszemet. A mosolya, a kék szemei. Ami amikor szomorú, még kékebb lesz. De Harry, nem tudom, hogy most mi lesz. Viola belém csavarodott. De én nem szeretem. Egyszerűen... Kikészít.
- Hát, erre csak azt tudom mondani, hogy Anabella azért ment el, mert szerelmes beléd, és akkor nyitott be rátok, mikor csókolóztatok. Zokogva találtam rá, mikor elindultalak megkeresni titeket. Majd a fürdőbe mesélte el az egészet, miközben a sminkjét újra csinálta. A többit meg szerintem tudod. -néztem bele mélyen szemeibe.
- És szerinted... hogy adjam tudomására ezt az egészet? Vagy... Khm.. érted.
- Én a helyedben tettekkel tudatnám vele. -majd folytattam volna, de nem tudtam, mert a főorvos leszólított.
- Mr. Styles. Egy pillanatra legyen szíves. -hívott magához.
- Igen? Van valami Anabella-val?
- Nos. Anabella már felébredt, így egy órája már bent van nála egy pszichológus. Még nem tudom mikor végeznek. De remélem minél hamarabb. Ezután már haza is mehet. Az állapotát illetően még egy hétig pihenjen, s majd utána tovább folytathatja a munkát. Amúgy, mellesleg a lányom nagy rajongója önnek... esetleg eshet arról szó, hogy kaphatok egy aláírást? -fejezte be mosolyogva.
- Öhm... persze. -majd aláírtam a felém tartott papírt- akkor. Köszönünk mindent. -majd sarkon fordultam, s visszasétáltam a többiekhez.
- Na mi van? Mit mondott az orvos? -nézett rám aggódó szemekkel Niall.
- Azt, hogy Anabella már fent van körülbelűl 1-1 és fél órája, s azóta egy pszichológus van bent nála. De miután végeztek, haza is jöhet, de még egy hétig pihennie kell, aztán utána folytathatja majd a munkát. Ennyi. Körülbelül. -majd miután befejeztem a kis monológomat, nyílt a kórterem ajta, amelyben Ana is van... vagy volt... ahj... mindegy. Egy középkorú nő lépett ki az ajtón, majd még utoljára mosolyogva visza nézett a helységbe, aztán velünk szembe fordult.
- Jó napot. Dr. Dark Rebeka, pszichológus. Melyikük Niall Horan? -nézett körbe mind az ötünkön.
- Én lennék. -állt fel Niall. Rebeka elé lépett, majd Niall vállát megveregette, s így szólt.
- Hát, remélem egyszer okosabb leszel, mint most. Sok sikert. -majd sietősen elment. Niall homlok ráncolva nézett maga elé, majd csalódott arccal leült, és töprengett. Eltelt 5 perc, mikor egy régen hallott ismerős hangra eszméltünk fel.
- Sziasztok. -köszönt Ana. Utcai ruhát viselt. Karja pedig be volt kötve. Niall felpattant a helyéről, és megölelte Anabella-t. De mivel ő nem gondolta ezt, gondolom főleg nem Niall-tól, ezért először értetlenül, homlok ráncolva nézett maga elé, majd hirtelen elmosolyodott, s a sporttáskát ledobva kezéből szorosan viszonozta az ölelést.
***
~Anabella szemszöge~
Hát, igazából mit is mondjak?
Megúsztam a magyarázkodást a betegségeimről, legalábbis idáig. Viola meg egyszerűen mióta eljöttük a kórházból, durcizik, amit meg is értek. Mivel nem szólok hozzá. De megérdemli. Harry nagyon furán viselkedik, próbál a kedvembe járni, sőt, van amikor egy 'Bocsánat' féle pillantással ajándékoz meg a visszapillantó tükörből, aminek okát nem is igen értem, sőt, tőle ez szokatlan... Nagyon nagyon szokatlan. Nos, a Szöszit pedig nem tudom mi lelte, de odafigyelő, kedves meg minden.
- Oh, majd elfelejtettem. Ana, nehogy azt hidd, hogy majd ezt ennyivel megúszod. Még otthon szépen leülünk, és megbeszélünk mindent. Rendben? -kérdezte Harry.
- Oké. -húztam el a 'k' betűt. Ahj.. ki kell valamit találnom.
- És majd én még szeretnék bejelenteni valamit. -szólalt meg a Szöszim. Ja, igen. Ma is oltárian belezúgtam. Nem is értem, hogy tudja elérni azt, hogy minden nap beleszeressek. De ebből a dologból hogy magyarázom ki magamat? Nincs mese. Az igazat kell tudniuk. Amíg haza nem értünk, abban a pár percben mindenki gondolkodott. Fáj, hogy Viola átvert. Fáj, hogy Niall nem szeret, vagy viszonozza az érzelmeimet. Fáj, hogy nekem sose lesz normális életem. Minden fáj. Az, hogy a szüleim rám se hederítenek. Meg minden.
- Ana, valamikor be is jössz? -kérdezte Lou.
- Ja, igen, persze. Csak elgondolkodtam. -szálltam ki a járműből.
- És amúgy miért tetted ezt magaddal? -szembe fordított magával, s mélyen szemembe nézett. Nem bírtam állni tekintetét, ezért az enyémet elkaptam. Nagyon szégyellem magamat miatta.
- Ezt Lou... nehéz lenne nekem most elmagyaráznom... Ez... Most... Én... -dadogtam össze-vissza.
- Jó. Nem gond. Egyszer úgyis el fogod mondani. Csak most még nem állsz készen rá. Semmi gond -mosolyog rám, mire én kedvtelenül bólintok- Na, gyere. Menjünk be, mert megfagysz ebben az egy szál pólóban és dzsekiben. -fog karon, és elindulunk be a házba. Az előtérben felakasztom a dzsekimet, majd táskámat hanyagul ledobom a földre. Szandálomat levéve lábaimról a helyükre rakom, majd a konyhába elindulva meghallom, ahogy a fiúk és Viola beszélgetnek.
- Figyelj, az lesz a legjobb, ha szakítunk. -hallom meg a Szöszim hangját.
- De én nem akarok. Mindig minden Anabella körül forog, és már elegem van. Nekem te kellesz. Fogd fel Niall! -üvölti Niall-nak Viola. Majd hallom, ahogy dühösen trappolva kilép a konyhaajtón, majd tekintetével meglát engem.
- Mi történt Viola? -hangom cérna vékonynak hallatszik.
- Pfuuu!! Miattad szakított velem Niall! Remélem most boldog vagy, te kis csitri! Whuu! -kiabálja arcomba Viola.. majd olyat tett, amiért nagyon megharagudtam. Viola a karjáról letépte a karkötőt, amit még ő adott nekem, mielőtt kiköltöztünk volna Londonba. Majd pofon vágott. De olyan hévvel, aminek nyoma fog maradni. Akkorát csattant az arcomon, hogy ezt én neki soha az életbe nem fogom tudni megbocsájtani.
- Ezt hogy merted?!
- Nagyon könnyen te kis jött ment! -majd megint elcsattant még egy pofon. Könnyes szemmel pillantottam rá, majd fejemet megrázva kiszaladtam az udvarra. A hintaágyra felülve egyszerűen elsírtam magamat. Az egész életemet ezzel az egésszel elrontottam. Francnak kellett volna eljönnöm Londonba. Az egész egy nagy hülyeség volt. Nagyon naív voltam, hogy elhittem mindent Viola-nak. Még hogy nem akaszkodik rá? Aha. Persze. Egyszerűen senki sem ért meg. Ha meg is ért, akkor csak idézőjelben. Persze, hogy csak a hírnévért, és a pénzemért akartak velem barátkozni. Elmondtam Viola-nak mindent, ami velem kapcsolatos. Tuti, hogy holnap már tele lesz velem az internet, és az újságok. És ami a legrosszabb, hogy ez ellen nem tudok mit tenni.
A terasz ajtó nyílt, így gondolkodás nélkül felpattantam a hintaágyról, majd ruhástúl, mindenestül beleugrottam a medencébe. A víz rohadt hideg volt, de ez érdekelt a legkevésbé. Felúsztam a felszínre, vettem egy mély levegőt, majd a víz alá merültem. Épp hogy égni kezdett a tüdöm levegőhiány miatt, mikor két erős kar ragadta meg a derekamat, s húzott ki a felszínre. Niall-al találtam magamat szembe.
- Szia. -erőltettem magamra egy mosolyt. Nehéz volt.
- Szia. -húzta Ő is féloldalas mosolyra ajkait- Gyere, mert meg fogsz fázni. -majd egy pillanatra elgondolkodott- Vagy inkább fagyni. -kezdett el kihúzni a medencéből. A vízből kiérve vettem én is észre, hogy tényleg nagyon fázom. Egy törölközőt elővettem a kinti kis szekrényből, majd odadobtam a Szöszimek. Megköszönte, majd magamnak is elővettem egyet, s áttekertem vele a testemet.
- Gyere, üljünk le, kicsit beszélgessünk. -kulcsolta ujjait enyémre Niall. A pillangóim felébredtek, s furcsa érzés kerített határába. Nagyon furcsa. Leültünk, s Niall komolyan nézett szemeimbe- Anabella, én ezt már régebben is el akartam mondani, csak... közbe jött egy csomó minden. Fotózások, koncertek, interjúk satöbbi. Én nem akartam össze jönni Viola-val, mert nem őt szeretem, hanem mást. -mikor ezt kimondta, annyira féltékeny lettem, hogy... pfhuu...
- És ki az? -kérdeztem meg végül félve.
- Tudod, valaki nekem egyszer azt mondta, hogy ne szavakkal, hanem tettekkel adjam tudatára. Hát, tessék. -fejezte be, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Elkezdett felém közeledni, miközben mindketten egymás szemébe nézve el nem szakítottuk tekintetünket egymásétól. Niall egyszer csak lepillantott számra, majd vissza, a szemeimbe nézett. Megállt egy pillanatra, hogy mit szólok, de nem ellenkeztem. Hiszen minden álmom Ő volt. Ki más? Csakis őt akartam. Senki mást. Őt szerettem. Még most is szeretem. Mindig is szeretni fogom. Soha sem akarok mást. Csakis Ő kell nekem. Csakis Ő. Nem érdekelt most semmi.
Elkezdtem felé közeledni, ami neki egy igent jelentett. Éreztem ajkaimon, s a bőrömön leheletét.
- Szeretlek, Anabella. -motyogta számra, s olyan hévvel húzott magához, hogy megcsókolhasson, amilyennel még senki sem tette.
- Én is. Nagyon nagyon Szeretlek, Szöszim. -suttogtam bele a csókunkba, mire Niall széles mosolyra húzta ajkait.
Megúsztam a magyarázkodást a betegségeimről, legalábbis idáig. Viola meg egyszerűen mióta eljöttük a kórházból, durcizik, amit meg is értek. Mivel nem szólok hozzá. De megérdemli. Harry nagyon furán viselkedik, próbál a kedvembe járni, sőt, van amikor egy 'Bocsánat' féle pillantással ajándékoz meg a visszapillantó tükörből, aminek okát nem is igen értem, sőt, tőle ez szokatlan... Nagyon nagyon szokatlan. Nos, a Szöszit pedig nem tudom mi lelte, de odafigyelő, kedves meg minden.
- Oh, majd elfelejtettem. Ana, nehogy azt hidd, hogy majd ezt ennyivel megúszod. Még otthon szépen leülünk, és megbeszélünk mindent. Rendben? -kérdezte Harry.
- Oké. -húztam el a 'k' betűt. Ahj.. ki kell valamit találnom.
- És majd én még szeretnék bejelenteni valamit. -szólalt meg a Szöszim. Ja, igen. Ma is oltárian belezúgtam. Nem is értem, hogy tudja elérni azt, hogy minden nap beleszeressek. De ebből a dologból hogy magyarázom ki magamat? Nincs mese. Az igazat kell tudniuk. Amíg haza nem értünk, abban a pár percben mindenki gondolkodott. Fáj, hogy Viola átvert. Fáj, hogy Niall nem szeret, vagy viszonozza az érzelmeimet. Fáj, hogy nekem sose lesz normális életem. Minden fáj. Az, hogy a szüleim rám se hederítenek. Meg minden.
- Ana, valamikor be is jössz? -kérdezte Lou.
- Ja, igen, persze. Csak elgondolkodtam. -szálltam ki a járműből.
- És amúgy miért tetted ezt magaddal? -szembe fordított magával, s mélyen szemembe nézett. Nem bírtam állni tekintetét, ezért az enyémet elkaptam. Nagyon szégyellem magamat miatta.
- Ezt Lou... nehéz lenne nekem most elmagyaráznom... Ez... Most... Én... -dadogtam össze-vissza.
- Jó. Nem gond. Egyszer úgyis el fogod mondani. Csak most még nem állsz készen rá. Semmi gond -mosolyog rám, mire én kedvtelenül bólintok- Na, gyere. Menjünk be, mert megfagysz ebben az egy szál pólóban és dzsekiben. -fog karon, és elindulunk be a házba. Az előtérben felakasztom a dzsekimet, majd táskámat hanyagul ledobom a földre. Szandálomat levéve lábaimról a helyükre rakom, majd a konyhába elindulva meghallom, ahogy a fiúk és Viola beszélgetnek.
- Figyelj, az lesz a legjobb, ha szakítunk. -hallom meg a Szöszim hangját.
- De én nem akarok. Mindig minden Anabella körül forog, és már elegem van. Nekem te kellesz. Fogd fel Niall! -üvölti Niall-nak Viola. Majd hallom, ahogy dühösen trappolva kilép a konyhaajtón, majd tekintetével meglát engem.
- Mi történt Viola? -hangom cérna vékonynak hallatszik.
- Pfuuu!! Miattad szakított velem Niall! Remélem most boldog vagy, te kis csitri! Whuu! -kiabálja arcomba Viola.. majd olyat tett, amiért nagyon megharagudtam. Viola a karjáról letépte a karkötőt, amit még ő adott nekem, mielőtt kiköltöztünk volna Londonba. Majd pofon vágott. De olyan hévvel, aminek nyoma fog maradni. Akkorát csattant az arcomon, hogy ezt én neki soha az életbe nem fogom tudni megbocsájtani.
- Ezt hogy merted?!
- Nagyon könnyen te kis jött ment! -majd megint elcsattant még egy pofon. Könnyes szemmel pillantottam rá, majd fejemet megrázva kiszaladtam az udvarra. A hintaágyra felülve egyszerűen elsírtam magamat. Az egész életemet ezzel az egésszel elrontottam. Francnak kellett volna eljönnöm Londonba. Az egész egy nagy hülyeség volt. Nagyon naív voltam, hogy elhittem mindent Viola-nak. Még hogy nem akaszkodik rá? Aha. Persze. Egyszerűen senki sem ért meg. Ha meg is ért, akkor csak idézőjelben. Persze, hogy csak a hírnévért, és a pénzemért akartak velem barátkozni. Elmondtam Viola-nak mindent, ami velem kapcsolatos. Tuti, hogy holnap már tele lesz velem az internet, és az újságok. És ami a legrosszabb, hogy ez ellen nem tudok mit tenni.
A terasz ajtó nyílt, így gondolkodás nélkül felpattantam a hintaágyról, majd ruhástúl, mindenestül beleugrottam a medencébe. A víz rohadt hideg volt, de ez érdekelt a legkevésbé. Felúsztam a felszínre, vettem egy mély levegőt, majd a víz alá merültem. Épp hogy égni kezdett a tüdöm levegőhiány miatt, mikor két erős kar ragadta meg a derekamat, s húzott ki a felszínre. Niall-al találtam magamat szembe.
- Szia. -erőltettem magamra egy mosolyt. Nehéz volt.
- Szia. -húzta Ő is féloldalas mosolyra ajkait- Gyere, mert meg fogsz fázni. -majd egy pillanatra elgondolkodott- Vagy inkább fagyni. -kezdett el kihúzni a medencéből. A vízből kiérve vettem én is észre, hogy tényleg nagyon fázom. Egy törölközőt elővettem a kinti kis szekrényből, majd odadobtam a Szöszimek. Megköszönte, majd magamnak is elővettem egyet, s áttekertem vele a testemet.
- Gyere, üljünk le, kicsit beszélgessünk. -kulcsolta ujjait enyémre Niall. A pillangóim felébredtek, s furcsa érzés kerített határába. Nagyon furcsa. Leültünk, s Niall komolyan nézett szemeimbe- Anabella, én ezt már régebben is el akartam mondani, csak... közbe jött egy csomó minden. Fotózások, koncertek, interjúk satöbbi. Én nem akartam össze jönni Viola-val, mert nem őt szeretem, hanem mást. -mikor ezt kimondta, annyira féltékeny lettem, hogy... pfhuu...
- És ki az? -kérdeztem meg végül félve.
- Tudod, valaki nekem egyszer azt mondta, hogy ne szavakkal, hanem tettekkel adjam tudatára. Hát, tessék. -fejezte be, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Elkezdett felém közeledni, miközben mindketten egymás szemébe nézve el nem szakítottuk tekintetünket egymásétól. Niall egyszer csak lepillantott számra, majd vissza, a szemeimbe nézett. Megállt egy pillanatra, hogy mit szólok, de nem ellenkeztem. Hiszen minden álmom Ő volt. Ki más? Csakis őt akartam. Senki mást. Őt szerettem. Még most is szeretem. Mindig is szeretni fogom. Soha sem akarok mást. Csakis Ő kell nekem. Csakis Ő. Nem érdekelt most semmi.
Elkezdtem felé közeledni, ami neki egy igent jelentett. Éreztem ajkaimon, s a bőrömön leheletét.
- Szeretlek, Anabella. -motyogta számra, s olyan hévvel húzott magához, hogy megcsókolhasson, amilyennel még senki sem tette.
- Én is. Nagyon nagyon Szeretlek, Szöszim. -suttogtam bele a csókunkba, mire Niall széles mosolyra húzta ajkait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése